Mély és mindent elsöprő gyász rázta meg a magyar kulturális életet, a legfrissebb és immáron hivatalos információk szerint ugyanis örökre lehunyta szemét Keleti Éva. A Kossuth- és Prima Primissima díjas fotóművész, a hazai fotográfia és a színházi vizuális kultúra egyik legmeghatározóbb, korszakalkotó ikonja életének kilencvenhatodik évében tért meg a teremtőhöz, betölthetetlen űrt hagyva maga után az irodalmi és a művészvilágban. A fájdalmas gyászhírt a művész legszűkebb családi köre és a hozzá legközelebb álló baráti társaság erősítette meg a nyilvánosságnak, valóságos sokkhatásként érve a hazai szellemi és kulturális elit tagjait, akik egy emberként siratják a fotóművészet legnagyobb nagyasszonyát.
A döbbenetes és szomorú hír hallatán a szakma és a tisztelők tömegei borultak gyászba, hiszen Keleti Éva nemcsak a szakmai maximalizmusáról, hanem elképesztő empátiájáról, finom eleganciájáról és az emberek iránti végtelen tiszteletéről is ismert volt. Évtizedeken átívelő, rendkívül gazdag és példaértékű pályafutása során olyan monumentális fotóarchívumot és életművet tett le az asztalra, amely generációk számára határozta meg a színházhoz, a színészekhez és a pillanat művészetéhez való viszonyt. A kameráján keresztül megörökítette a huszadik század legnagyobb magyar színészóriásait, olyan intim, kulisszák mögötti és zseniális pillanatokat rögzítve, amelyek ma már a nemzeti kultúránk legféltettebb kincseit képezik.
A háttérben zajló drámai eseményekről és a művész utolsó időszakáról a legközelebbi hozzátartozók elárulták, hogy Keleti Éva az utolsó pillanatig, a súlyosbodó egészségügyi problémái és a korából adódó fizikai kimerültsége ellenére is megőrizte hihetetlen szellemi frissességét, alkotókedvét és az élet iránti csillapíthatatlan szeretetét. A zárt ajtók mögött, a kórházi ágyon vagy a szerettei körében töltött utolsó hetekben is folyamatosan a képeivel, a kiállításaival és a fotográfia jövőjével foglalkozott, nem törődve a kikerülhetetlen és baljóslatú jelekkel. Az élete végéig hű maradt az önazonossághoz, a művészethez, és a halál közeledtét is olyan példás, mély és tiszteletreméltó bölcsességgel fogadta, ami csak a legnagyobb elmék sajátja.
A gyászoló család belső köreiből származó hírek szerint a búcsúztatás részleteiről és a végső nyughelyről a későbbiekben adnak pontos tájékoztatást, mivel a hozzátartozók a fájdalom ezen legnehezebb óráiban szeretnék megőrizni a privát szféra békéjét és a méltóságteljes megemlékezést a nyilvánosság teljes kizárásával. Keleti Éva korai távozásával a kortárs magyar kultúra egy olyan monumentális tartóoszlopa dőlt le, akinek a helyét senki sem képes átvenni a jövőben. Az általa hátrahagyott szellemi és vizuális örökség, a halhatatlan portrék és a színházi pillanatok emléke azonban örökké élni fog, és emlékeztetni fogja az utókort arra a páratlan zsenire, aki egész életét a magyar kultúra és a tiszta szellemiség szolgálatába állította.
